Hogyan lettem ateista? - Gyermekkor, újjászületés és első évek

Nem mondhatom, hogy a családom bármely tagja keresztény lett volna, bár mindannyiunkat református templomban kereszteltek. Talán a dédnagymamám templomba járó nő volt, de ebből én keveset érzékeltem. Volt egy nagy Károli fordítású bibliája. Van egy kép a fejemben arról, ahogy ott ülök a nagy könyv előtt és próbálom kibogarászni a betűket. Talán óvodás lehettem. Aztán éveken át a szentestei istentiszteletek zűrzavarán kívül semmi.

 

Zűrös gyermekkorom volt, amit a tinédzserkori bizonytalanság, lázadás és énkeresgélés csak még zűrösebbé tett. A családom nem tudta számomra megadni azt az érzelmi biztonságot, amelyre szükségem lett volna, így elkezdtem másfelé keresgélni.

14 évesen elérkezett a konfirmációm ideje. A gyülekezetben, amely a szülővárosomban megagyülekezetnek számít hagyomány (volt) a tagok gyermekeinek konfirmálása, függetlenül attól, keresztények-e vagy sem. Így kerültem ismét kapcsolatba a hittel.

Az első konfirmációs felkészítő órán elhangzott, hogy a konfirmandusoknak kötelező x számú istentiszteleti részvétel. Meg akartam felelni az elvárásoknak, így el is kezdtem járni az alkalmakra. Maga a prédikáció unalmas volt, de a biztonság és nyugalom, a kiszámíthatóság ami a gyülekezetből áradt, magával ragadott. Így lettem gyülekezeti tag. Közben valami más is történt. Egyre több tudást szívtam magamba. Egymás után olvastam a keresztény könyveket, látogattam a keresztény portálokat. Nagyon rövid idő alatt akkora tudásanyagra tettem szert, mellyel a korosztályom tagjai általában nem rendelkeztek. Ekkor kezdtem el ifibe járni. Az ifi egy olyan hely, ahol fiatalok összegyűlnek, énekelnek, játszanak és egy bibliai témát megbeszélnek a lelkész vezetésével. Önbizalmat adott, hogy többet tudok Jézusról és a hitről mint a kortársaim. A szabályok, melyekkel a bibliában és a keresztény irodalomban találkoztam olyan kapaszkodókat nyújtottak az életem építéséhez, melyeket a családom nem tudott megadni. Ekkoriban komoly apologetikai vitákat folytattam Jehova Tanúival, illetve különböző fórumokon a hétnapos teremtést védtem. Hamarosan érzelmi síkon is elérkeztem oda, hogy leboruljak Isten elé, megbánjam bűneimet és hazatérjek hozzá.

A megtérésem belső, mély munka volt. Nem hívott ki senki a gyülekezet elé (mint ahogy neoprotestáns gyülekezetekben szokás). Önmagamban zajlott, elismertem és átéreztem a bűneim súlyát és elfogadtam Jézus váltságáldozatát. Hittem, hogy Isten elfogadott fiának. Hittem egy spirituális világ, Isten és Sátán létezését, a halál utáni életet. Hittem azt, hogy ha Isten parancsai szerint élek itt a Földön mennyet teremthetek. És ez a hit mélységes nyugalommal töltött el. 

Mindez 3 év alatt történt. 17 évesen már az ifjúsági csoport egyik vezetője voltam. Több embernek megmutattam, ki is az akit én Jézusként ismerek, sok fiatalt hívtam be a gyülekezetbe. 

Istenen kívül a másik szerelmem a biológia volt. Különösképpen az élet létrejötte és - akkoriban feltételezettnek hitt - fejlődése foglalkoztatott. Több webes fórumon is küzdöttem az élet teremtettsége mellett. Öt-hat kreacionista könyv sorakozott a polcomon, amiből az inspirációt merítettem. Az ellenfeleim nagyon jók voltak. Egyértelműen világosan érveltek amellett, hogy az élet hogyan jöhetett létre és fejlődhetett isteni beavatkozás nélkül. Ezek után a viták után kognitív disszonancia és nyugtalanság maradt bennem. Ilyenkor mindig Istenhez és a kreacionista irodalomhoz fordultam biztonságérzetért. Világosan emlékszem egy félelmemre, ami akkor fogalmazódott meg bennem, mikor biológia egyetemre felvételiztem, mégpedig valahogy így: "ha elfogadom az evolúció elméletét, istentagadó leszek." Ez annyira rémisztő kép volt, hogy mikor eszembe jutott, gyorsan próbáltam elterelni a gondolataim. Fájt arra gondolni, hogy a Jézust, aki értem szenvedett és aki szeret, elhagyjam. 

Azonban nagyon kíváncsi is voltam. Mint egy szivacs úgy szívtam magamba a tudományos újdonságokat, és a természettudományos tudást. A kognitív disszonancia egyre gyakrabban gyötört, egyre hosszabb ideig. Valamilyen kiutat kellett találnom, mert ez már elviselhetetlen volt...

A következő részben egy növekvő és hitben érő kereszténnyel találkozhatok, aki felfedezi önmagát, a természetet és a spiritualitás számára új dimenzióit.

Hogyan lettem ateista? - Bevezetés

Több mint egy éve nem írtam ide, de ez az egy év eseményekben gazdag időszak volt. Többek között megszereztem az M.Sc. diplomám biológiából és pedagógiából, elköltöztem Romániából, új munkahelyet találtam, spirituális szinten pedig egy hatalmas változás ment végbe bennem. Bekövetkezett az, amitől tinédzser koromtól kezdve féltem, de úgy gondoltam kicsi arra az esély, hogy megtörténjen - hitetlenné váltam.

agnes-cecile: lines hold the memories

Elérkezett az emlékezés ideje. Újra végigjárom megtérésem, keresztény éveim és hitehagyásom állomásait. Ezeket pedig veled is megosztom kedves Olvasó, mert állomásról-állomásra visszajelzéseket szeretnék kapni, hogy a külső szemlélő nézőpontjából is ráláthassak a történetemre. Úgy tervezem, hogy több bejegyzés születik majd a belső sétám megállói során. A leírt történetek a saját történeteim, a szereplők olyan emberek, akikkel valaha kapcsolatba kerültem. Ha a blogtárs vagy/voltál, te is formáltál a bejegyzéseiddel. A történetek során álneveket használok majd, így sose tudhatod kiről van szó. Lehet, hogy magadra ismersz majd egyes szereplőkben, de arra kérlek úgy tekints rájuk, mint olyan személyekre akik átmentek az agyam szűrőjén, és az aktuális élethelyzetemen, érzelmi állapotomon múlt, hogy épp hogy éltem meg ezzel a szereplővel a kapcsolatot. Az emlékezetem pedig csak a számomra lényeges elemeket őrizte meg az adott helyzetből. Mikor visszajelzel, kérlek tartsd szem előtt a célom: szeretném tisztán átlátni az elmúlt 10 évet, beazonosítani a legfontosabb állomásait. Amit nem szeretnék azok rég lezárt, feleslegesnek ítélt viták újraélesztése.

A következő rész a megtérésemről szól majd, arról, hogy került egy zárkózott, magányos tinédzser egy szerető közösségbe.