2007-ben Kolozsvárra kerültem és elkezdtem egyetemre járni. Biológiát tanultam úgy, hogy abban hittem, Isten teremtette az élőlényeket hat nap alatt, minden élőlényt a saját fajtája szerint. Úgy gondoltam, azok akik az evolúciót elfogadják - legyenek azok akár kutatók -, csak elvakult hívők, akik nem merik vállalni az igazságot, amely számomra oly nyilvánvaló volt. Új város, új gyülekezet. A Főiskolás Ifjúsági Keresztény Egyesületben igazi tanítás folyt. Lelki és szellemi egyaránt. Rengeteg izgalmas vitán vettem részt a csütörtöki bibliaórákon. Még elsőévesként csatlakoztam azokhoz az önkéntesekhez, akik az egyetemi gyüli hétköznapjait megtervezik és megvalósítják - ez a munkatársi közösség. Örömmel kezdtem neki a munkának. Szolgálni akartam Istennek, és az is buzdított, hogy ismét központba kerültem. Fontosnak éreztem magam.
A hit olyan mint az emberi test. A testet a szervek alkotják és működtetik. Ha egy szerv megsérül, vagy elhal, akkor a test működése kerül veszélybe. De nem minden szerv ugyanolyan fontos. A vakbelünk vagy a manduláink nélkül képesek vagyunk életben maradni. Így van ez a hittel is. A teremtésbe vetett hit a hitem egyik összetevője volt és egy nyári délutánon, az első éves terepgyakorlatunk előtt operálták ki. Körülbelül egy éve vacakolt már, többször okozott fájdalmat. Tüneti kezelésért rendszeresen a kreacionista könyveimhez fordultam. Épp valami megerősítés után kerestem youtube-on, amikor Francis Colins, a Humán Genom Projekt egykori vezetőjének egy
előadására bukkantam. Colins vállalta hitét és emellett azt is, hogy az evolúció valós történelmi esemény. Ezen a délutánon változott meg a véleményem az evolúcióval kapcsolatban, és ezen a délutánon gondolkodtam el azon először, hogy a hit tágabb, mint ahogy azt korábban fundamentalistaként képzeltem. Ez volt az a délután, amikor először beleszagolhattam a felszabadulás friss levegőjébe.
A tanév kezdetén előbb pszichológushoz kezdtem el járni, majd önismereti csoportokba. Mindkettő nyitogatta a szemem. A körülöttem és bennem lévő világ egyszerre sokkal nagyobb lett, és örömmel vetettem magam bele ebbe az újba. Mindeközben egyre aktívabb voltam a gyülekezetben, és megláttam azt a fundamentalista ént, aki korábban voltam. Más fundamentalisták segítettek abban, hogy a korábbi magamra ismerjek. Olyan elcsépelt és általatok is ismert érveket puffogtattam, melyek a harmatnál is gyengébbek. Visszatekintve már tudom, ezekre volt szükségem a hitem megtámogatásához. A különböző fórumokon ateistákkal és szkeptikusokkal folytatott vitáim során szerzett "sérüléseket" előbb hagytam begyógyulni, majd ugyanazokkal a bugyuta érvekkel ismét vitába szálltam. A sorozatos bukások hívták fel a figyelmem arra, hogy gáz van: az érveim fabatkát sem érnek, és olyan istenérvvel, amely elég meggyőző lett volna, nem is találkoztam, kitartó kutatás ellenére sem. Egyre magabiztosabb lettem a hónapok teltével, ez azonban együtt járt azzal, hogy kevesebb és kevesebb területen éreztem szükségét isteni segítségnek. Egészen annyira, hogy végül már csak Isten jelenlétének jó érzése maradt meg a kapcsolatunkból. Felnőttem, és apa visszahúzódott. Mindeközben még mindig harcoltam Istenért, akit már nem értettem, csak éreztem, és reménykedtem, hogy ő is harcol értem. Korábban olyan nyilvánvalónak tűnt Isten munkája. Mostanra azonban, hogy elkezdtem észrevenni az események valós okait... Isten az utolsó területről is szép lassan kitette a lábát. Az egyetem végére a gyülekezeti tagok teljesen kicserélődtek, új emberek jelentek meg, ismeretlenek, akikért dolgozni kellett, de akik már nem adtak nekem semmit. Hogy őszinte legyek az istentiszteleteket mindig unalmasnak tartottam, főleg a közösség és az egyéb programok tanításai motiváltak a gyülekezetbe járásban. A gyülekezeti életem is az utolsókat rúgta. Öt év önkéntesség után késznek éreztem az időt arra, hogy átadjam a helyem és feladatköröm az utánam jövő fiataloknak. Már csak gyülekezeti alkalmakra jártam, azokra is egyre ritkábban, míg végül úgy döntöttem, semmi hasznom nincs már belőlük, és nem mentem többé. Már néhány hónapja agyaltam Isten természetének a kérdésén, és minden arra mutatott, hogy az isten, akit korábban annyira szerettem, és aki viszont szeretett, akiért önkéntesként dolgoztam, akiben hittem, csak a saját kitalációm. Visszatekintettem az elmúlt évekre, isten velem együtt változott. Ha ez az Isten nem valós entitás, akkor aki marad az a csupasz, bibliai érvekre alapozott, alátámaszthatatlan isten, akinek a létezéséről már évek óta nem találtam meggyőző érvet, és aki egyáltalán nem vonzó számomra. Az agyam által kreált isten pedig eljutott oda, hogy már semmilyen szerepet nem játszott az életemben. Választhattam: maradok "református keresztény", olyan mint oly sokan, aki már nem jár gyülekezetbe, nem olvassa a bibliát, de csoportszolidaritásból a népszámláláson vagy egy baráti beszélgetésen annak vallja magát, vagy rálépek az igazságérzetem által diktált útra, és beismerem először magam előtt, hogy tévedtem isten létezését illetően, majd szép lassan felvállalom a környezetem előtt is az új világnézetem.
És most itt vagyok. Úgy gondolom, hogy az anyagon kívül nincs más entitás. Semmilyen természetfeletti hatalom nem irányítja az életünket. Egyedül vagyunk, és anélkül kell leélnünk ezt a több-kevesebb időt, hogy a mennyei apuka segítségünkre lenne bármiben is - mert nem létezik. Néhány fajtársunk mellénkszegődik több-kevesebb időre segítőnek, de rajtuk kívül csak magunkra számíthatunk egy sötét és hideg Univerzumban. Az életünk végén pedig, ahogy a szívünk leáll, néhány másodperc múlva az agyunkban kritikus szint alá süllyed az oxigén mennyisége, elveszítjük eszméletünket, és az akinek valljuk magunkat megszűnik létezni. A testünk visszakerül a talajba, ahol anyagaink és a lekötött energia a Föld élővilágát táplálja majd egy röpke időre.
Hogyan lettem ateista? Hát így.
