A Föld órája 2012

Mit csináltok ma a sötétben?

Én a barátaimmal fogok ünnepelni.

Óember->újember

Az elmúlt hetekben kezdtem el szükségét érezni annak, hogy összefoglaljam magam számára, mi az amiben hiszek és mi az amiben nem. Ha már összefoglalom, megosztom veletek is.
Elöljáróban néhány megjegyzés, amit már kicsi katekézisnek is tekinthettek. Később talán kibontom ezeket is:

• A Biblia szövegét mint referenciát használom mindig, mint egy tanítást, és nem mint szabálykönyvet.
• Egy másik kezdeti referenciának a Heidelbergi kátét használom, mert ez summázza a felekezetem hitvallását. Később lehetséges, hogy más felekezetek sőt vallások összefoglalásaihoz is hozzányúlok majd.
• Kereszténynek tekintem magam a szó azon értelmében, ahogy biológusnak is, azaz van egy tudástáram, ami az események erkölcsi megítéslést illeti, és ezt a kereszténység alakította nagyrészben. Ezen túl pedig kötődöm azokhoz, akiket úgy hívunk: keresztény.
• Isten és én kapcsolatban vagyunk, a kapcsolatunkat apa-fiúi és baráti kapcsolatkét tudnám meghatározni.
• A bejegyzések teljesen öncélúak. Nem szeretnék teológiai művet alkotni, nem gondolom, hogy bárki el kéne fogadja azt, ahogyan én gondolkodom Istenről és a teológiai kérdésekről, ebből az is következik, hogy nem vitaindítónak szánom ezeket a bejegyézeket.

Az első téma, amivel foglalkozni szeretnék, az az óember és az újember kapcsolata. Egy beszélgetésemben szóba került, és felmerült bennem, lehet másképp képzelem el, mint egy mainsteram keresztény. A Heidelbergi káté 43. 88. és 89. kérdésének feleletéből , illetve a korábbi tudásomból azt értem, hogy a keresztény szóhasználatban az óember bizonyos viselkedésformákra utal. Olyanokra, melyek bűnösök (ez a fogalom is megér majd egy külön bejegyzést), azaz amelyeket rosszként fogadunk el. Az én értelmezésemben a káté elvárása az, hogy ezek a viselkedésformák megszűnnek, vagy egyszercsak (vagy nem egyszercsak) átalakulnak azáltal, hogy valaki Krisztus követőjévé lesz, illetve elkezdünk ezekről másként gondolkodni. Egy másik értelmezése, hogy ezek ellen a viselkedésformák ellen küzdeni kell.

Megtérésem után elég hosszú ideig hitegettem magam azzal, hogy más vagyok mint aki. Elhittem, hogy szexuális vágyaim nincsenek, vagy ha vannak azok jobbára bűnösök (tapasztalatom szerint gyakran a szexualitáshoz lyukadunk ki mi keresztények, ha bűnről van szó - én is). Elhittem azt, hogy különb vagyok a nemhívőknél, hogy közelebb vagyok Istenhez, meg azt is, hogy minőségileg más lett a viselkedésem. Ha más is lett, ez azzal járt, hogy belső indíttatásaim és vágyaim elfojtottam - tehát valójában már tényleg nem az voltam, aki korábban. Egy újember... Talán az is hozzájárult a naivitásomhoz, hogy tinédzser koromban tértem meg. Ez idő alatt több közeli kapcsolatomat sikerült azzal tönkretennem, hogy kérés nélkül megmondtam a barátaimnak, mit tesznek rosszul. Felhatalmazva éreztem magam, hisz én már újember voltam, meg nagypofájú, meg sok oldalról sérült. Csak ezekről akkor még nem tudtam. 

Ma úgy látom, hogy az óember és az újember között szoros kapcsolat van. Óember nélkül nincs újember, mert az óember hordozza a személyiségjegyeimet és a legalapját annak aki vagyok. Az újember tanulás eredménye. Tanultam az egyházban, és tanultam a kapcsolataim által. Az újemberre egy fejlődés állomásain bukkanhatok rá. Nem változnak meg a vágyaim, és nem biztos, hogy megváltoznak a céljaim - új célokat viszont tűzhetek ki. Az, hogy merre alakítom az újemberem én döntöm el. Azt is, hogy mikor kérek tanácsot Jézustól az alakításban. A felelősség azonban teljesen az enyém. Aki vagyok ma az abból lett, aki voltam megtérésem előtt. A kettőt én nem tudom elválasztani, és nem is akarom.

Ti hogyan gondolkodtok az óember és az újember kérdéséről? Mennyire fogadjátok el a felekezetetek diktálta irányelveket ezen a területen?

Problémák és határaink

Forrás: nakedpastor

Mi a záloga, a kulcsa annak, hogy egy megoldhatatlan problémával, egy halálos sebbel képesek legyünk együtt élni? Számomra ez az igazán izgalmas kérdés! Schopenhauer, a nagy filozófus azt mondta: minden ember a saját határait a világ határainak tartja. Amikor eljutunk egy problémához, amiről megállapítjuk, hogy nem oldható meg az egyedi életünkben vagy a kapcsolatainkban, a családunkban vagy a közösségekhez, intézményekhez való viszonyunkban, akkor valójában nem egy megoldhatatlan helyzet elé kerültünk, hanem a saját határainkig jutottunk el. [...] Tulajdonképpen erről van szó. Ezért nincsen reménytelen helyzet, csak reményvesztett ember van. Ez nagyon nagy különbség! [...] Amikor valamelyikünk eljut oda, hogy ez a helyzet reménytelen, az élet most reménytelen, ez a kapcsolat reménytelen, azt kellene inkább mondani: álljunk csak meg, olyan, hogy reménytelen, nincs! Reményvesztettség van. Most reményvesztett vagyok, és az a kérdés, mit kezdjek a reményvesztettségemmel. [...] A legtöbben, amikor egy megoldhatatlannak tűnő helyzet elé kerülünk, azt gondoljuk, hogy az ÉN beleütközött egy problémába - most azt valahogy meg kéne oldani, el kéne tüntetni, valamit azonnal csinálni vele! Vagyis magunkat fixnek tekintjük ebben a viszonylatban. Itt vagyok ÉN, és a problémával kell valamit kezdeni. Pedig fordítva is lehet - ha észreveszem, hogy a probléma arról szól, hogy eljutottam az ÉN határáig, az általam eddig elképzelt rendszernek, összefüggéseknek a határáig. [...] Valami olyasmit kellene az ÉN-be integrálni, amitől a problémát fölül fogom múlni. Mert a probléma csak egy adott összefüggésben probléma. Ha fölé nőttem, akkor nekem már nem az.

Pál Ferenc Sorsunk dimenziói (2010) Sors és önismeret, Jaffa Kiadó 

Tavaszi...