2010. május 27., csütörtök

istenképek (1.)

Mindenkinek van, függetlenül attól, hogy keresztény-e az illető vagy sem. Hogy hisz-e valamilyen felsőbbrendű hatalomban vagy sem. Legfeljebb máshogy nevezi. Olvastam egy cikket (akkor még elérhető volt ingyen), mely szerint nehezebb időkben (háborúk, éhínségek stb.) robbanásszerűen megnő a különböző felekezetekhez és vallásokhoz tartozók létszáma. A cikk írója szerint már gyermekkorunktól az agyunk képes képzelt lények megalkotására. Ezért természetes, hogy a kisgyerekeknek képzelt barátaik vannak, és hogy szószerintiségükben átélik a tündérek és koboldok világát. Hipotézisük úgy hangzik, hogy ez a gyermekkori képzelt barát felnőtt korra valamelyest megmarad - illetve átátalakul - és kialakul belőle az isten-képzet. Az, hogy valaki figyel ránk, szeret minket.
Mint annyi mindennek, ennek is evolúciós hátteret tulajdonítanak. Nem is olyan nehéz ezt megérteni: Az ősemberek hordákban éltek. Az aki egyedül maradt szinte biztos halálra volt ítélve. Sokkal nagyobb eséllyel indulhatott az egyedüllétének az az emberelőd, aki képes volt meggyőződésesen valamilyen lényt maga mellé vagy felé képzelni, hisz mindjárt kicsit közelebb volt a szokásos állapotokhoz. Ha nem is fizikálisan, de lelkiekben. Az pedig már fél - ha nem háromnegyed - siker. Mindenkire rábízom, hogy eméssze meg azokat amiket fentebb olvasott. Hogy mi lesz a kimenete (nem a legmegfelelőbb szóképekből inspirálódok ma úgy hiszem :D) azt majd a hozzászólásokban láthatjuk.

Amikor istenképről beszélünk a kérdés amely el kell hangozzon: Milyen az isten? Furcsa lehet ez a kérdés ateistáknak. Az ő esetükben: Milyen az isten, akiben nem hiszel?
A kérdésekre vannak teológiai válaszok és nem teológiai válaszok. Teológiai válasznak nevezem azokat, amelyek a szokásos sablonba beleillenek: isten jóságos, isten szerető stb., vagy amelyek nem a kérdezett felé való viszonyáról szólnak: isten örök, isten háromság. Ezek mind hozzátartoznak az istenről alkotott képünkhöz és semmiképpen sem kevesebbek mint azok a válaszok amelyeket személyes válasznak neveznék.

Amikor személyes választ keresünk a kérdésre - Milyen isten? - akkor olyan válaszok is megengedettek, amelyek sok gyülekezetben nem hangozhatnának el. Ezek a válaszok általában nem a biblia-ismeretünkből fakadnak, hanem az élettapasztalatunkból.
Innen következik, hogy istennek van egy személyes oldala. Istennek ezt az oldalát abból építjük fel, milyen volt az apánkkal, anyánkkal való viszonyunk. Egyáltalán ismertük-e őket? Abból, hogy hogyan tudtuk feldolgozni szeretett nagybácsink halálát. Abból, hogy gyermekkorunkban a nagynéni szexuálisan bántalmazott-e vagy sem. És így tovább. Sebeink és örömeink mind benne vannak ebben az istenképben.

Azt tapasztalom, hogy a teológiai istenképünkkel sokkal inkább tisztában vagyunk, mint a személyessel, pedig mi keresztények inkább erre fektetnénk a hangsúlyt, ha tudnánk, hogyan is kezdjünk neki.

Szeretnétek belelátni, milyen az istenről alkotott teológiai és személyes képetek? Próbáljuk meg.

Azt kérem tőletek, hogy nézegessétek az alábbi tíz képet. Válasszátok ki azt, amely a legszimpatikusabb nektek. (Mennyiben hasonlít a kép ahhoz, ahogy én látom Istent). Aztán ha szeretnétek írjátok le hozzászólásba, hogy melyik képet választottátok, és hogy miért épp azt. Ha akartok személyes dolgokat is elárulhattok (pl. azért a cipős képet választottam, mert mikor tíz éves voltam kitörtem édesanyám cipőjének a sarkát, és anyám jól felpofozott), de ez egyáltalán nem kötelező. Általánosságban is lehet beszélni.

A képeket nézzétek meg újra és újra, ameddig szükségesnek érzitek. A kép számát a kép alsó szegélyén találjátok.



A következő kérdésekre válaszoljatok:
  • Miért azt a képet választottam?
  • Milyen személyes élményem fűződik a képhez? (ez opcionális)

2010. május 22., szombat

A vár védelme

Megfigyeléseim szerint periodikusan történik, hogy az igafórum berkeiben felcsapnak az evolúciós lángok. Mára azt a témát választottam, hogy miért lehet olyan nehéz elfogadni keresztényként, fundamentalistaként bizonyos tudományos tényeket, különös tekintettel a biológiai evolúcióra.

Előtörténet

Megtérésem után jómagam is megjártam a kreacionizmus sima útját. Rendesen az történik, hogy tinédzserként mindenkire ráomlik a világ. A hormonjai megkergülnek, a szülők hirtelen mindenhatóból ellenségekké válnak, végtagjai megnyúlnak és megszőrösödnek, és ha fiúról van szó, akkor egyik reggel kényelmetlen, nedves folttal ébred az ember és meg van győződve róla, hogy ő ugyan nem pisilt be, de akkor mégis mi ez? Vagy mégis bepisilt? Ebben a korban? Szóval teljesen határozott képe van magáról és a világról, ahogy ez látszik is a fentiekből...
Ebben a kavalkádban nem csak a kortárs csoportra, de világnézeti fogódzókra is szükség van ahhoz, hogy a fiatal életben tudjon maradni. Számomra egy ilyen kapaszkodó volt a hat napos teremtéselmélet.
Már gyerekkoromtól érdekelt a biológia, és mint a legtöbb kis srác én is ámulva ültem a dinós képregények és rajzfilmek előtt. Emlékszem volt egy kifestős könyvem, amiben számozott pontokat összekötve egy Pteroszaurusz rajza alakult ki, persze az én ügyes vonalaimból. De azért felismerhető volt, legalábbis nekem :D
Olvastam akkoriban a Tudás Fájában (ti is gyűjtöttétek?) arról is, hogyan jöttek létre ezek az élőlények. Érteni nem sokat értettem a folyamatból, de az alapinformációkat beszereztem.
Aztán megtértem, és csatlakoztam a gyülekezetem ifjúsági csoportjához. Minden tininek tartozni kell valahová. Ez rám fokozottan érvényes volt. Zabáltam a keresztény irodalmat, a rosszabbik fajtából (azóta van csömöröm az Evangéliumi Kiadótól). Persze olvastam arról is, hogy - egyszerűen fogalmazva - aki elhiszi az evolúciót az maga Jézus Krisztust utasítja el (implicite elkárhozik /itt megjegyzem, hogy ezek az "Isten azt mondja, hogy..." kezdetű mondatok jó példái az alá-fölé rendelő viszonynak HINT: nem Isten végzi/). Hogy kicsit elpszichologizáljam a kérdést, nem fogadhattam el az evolúciót, hisz a már említett könyvek szerint akkor nem lennék keresztény, ez pedig azt jelenti, hogy kiesek abból a csoportból, ami annyira fontossá vált nekem a hullámokon való fennmaradáshoz. Hát kell a fenének a bizonytalanság, magamra húztam inkább a kreacionizmus puha takaróját. Ezt jól betámogattam a könyvekben sorolt érvekkel, és kezdődhetett is a játszma! Ebből a korszakból találhattok tőlem érdekes irományokat az igán. Visszaolvasva, már akkor is megpróbáltam mérsékelt lenni, de azért élvonalas kreacionistaként harcoltam az igazság frontvonalában.

Minek kell a fal?


Számomra biztonságot adott. Ott van az, hogy azt hittem és terjesztettem is, hogy aki evolucionista az nem üdvözülhet (később mérséklődött az álláspontom: "aki evolucionista... hát... kétségeim vannak, de bízzuk Istenre a kérdést"-re), ez által úgy éreztem bekapcsolódtam valamiféle "nagy kreacionista közösségbe". Ez az elit csoport kirekesztő, nehéz bekerülni közéjük, ezáltal értékesebb is tagnak lenni! Tehát ilyen elit csoportba tartozó keresztény voltam.
Élhetőnek tűnt az is, hogy a hat napból építsem fel a világképemet, az eredetünket, hogy minden nagy kérdésre, ami egy tinédzser fejében felmerül választ kapjak. Tehát mindenkinek kell egy világnézet, amivel meghatározhatja magát.

A fal biztonságot ad.

...de attól még fal

Ezt a hasonlatot Rob Bell-től hallottam.

Képzeljünk el egy téglafalat. A téglák olyan dogmák, hithagyományok, melyeket ki lehet venni a falból, meg lehet nézni jobbról is, balról is. Lehet őket vizsgálni, de nem nyújthatók, a mélyebb vizsgálatra nem adnak lehetőséget. Minél több téglát kiveszünk, a falunk annál instabilabbá válik, és már nem tölti be a fal-szerepet.

Rengeteg embernek olyan a hite mint egy téglafal. A kreacionizmus dogmái is ilyenek. Tapasztalataim szerint - beszélgetésekben - mindig eljutunk addig az érvig, hogy: "Csak a Szentírás érdekel, emberek érvelése nem!" Lehetne arról is írni, hogy ez a gondolat mennyire koherens önmagával és a kreacionista gyakorlattal, de most azt szeretném kiemelni, hogy ez az érv a beszélgetés végét jelenti. Ezzel kimondta a beszélgetőfél, hogy még csak a réseken sem óhajt kitekinteni.

A falon kívül egy rét van. A réten egy trambulin. A trambulin vásznát rugók feszítik ki. Itt a rugók a dogmák és az érvrendszerek. Lehet őket nyújtani, vizsgálgatni. Igaz fal nem lesz belőlük. Ha elavulnak, el lehet őket lökni, és ha már egy rugó sem marad a trambulinban, ki lehet feküdni a rétre, és nézni a felhőket.

A trambulin arra való, hogy élvezzék, ugráljanak rajta. A réten meg lehet pihenni. A falat védeni kell a támadások ellen.

Szabadság.

Jelenleg a rét sokkal vonzóbb számomra.

2010. május 18., kedd

Kutyák és emberek (2. rész)

Előadás anyagának keresgélése közben rátaláltam a polcomon a jegyzeteimre, amelyet Csányi Volmos előadásán készítettem még március elején. Az előadás címe: A kutya mint modell az
emberi viselkedés evolúció kutatásában.

Márciusban még nem foglalkoztatott a kutya-téma, ezért sokáig nem volt biztos, hogy elmegyek az előadásra. Aztán úgy döntöttem, hogy már csak Csányiért megéri, ezért párommal a lovak közé csaptunk, és elnyargaltunk még időben az egyetem előadótermébe.

Csányi Vilmos kutatócsoportjával régóta foglalkozik kutyákkal és farkasokkal. Vizsgálatuk célja, hogy felderítsék, milyen összefüggéseket mutat a kutyák, az emberek és egyéb fajok viselkedése.
A bevezetőben elhangzott, hogy a kutyák ma úgy élnek mint az emberek akkoriban, mikor még nem volt nyelv, azaz négylábú kedvenceink ki kell találják, mire gondol, mit érez a gazdi abból, ahogyan viselkedik.
Az ebek felvesznek olyan viselkedésformákat, melyeket emberek is használnak, de érdekes mód más állatoknál, például a csimpánzok közt nem találkozunk velük.
Olyan humán viselkedéskomplexekről volt szó, mint:
  • csoportviselkedés - a közösségen belül kevés az agresszió, a szabályok dominálnak, a csoporttagok között rangsor alakul ki, sőt a pozíciókat nem csak személyek de szabályok, elvek is elfoglalhatják
  • szinkronizáció - az érzelmi szinkronizáció eléréséhez empátia szükséges. Az állatokra nem jellemző a szinkronizáció, mivel ezt a viselkedést a fajtársak kihasználhatják. Erkölcs hiányában élelmet, párt lophatnak az egyedtől. Ilyen szinkronizált viselkedést mutat pl. egy énekkar, a táncoló pár vagy egy együttes tagjai. Egy szinkronizációs viselkedésforma az imitáció: ezzel a mechanizmussal tanul a gyermek az anyától. Kutatásban megfigyelték, hogy egyes cinkék, a kihelyezett tejesüvegek alufólia-fedelét felnyitva beleittak annak tartalmába. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogyan terjedt el ez a viselkedés. Előbb azt gondolták, hogy mint természetes, egy vásottabb madár rájött, hogy ha megkopogtatja a tejesüveg tetejét, akkor hozzájuthat a tejhez, majd ezt a társai, akik figyelték, hogyan járt el, kis idő alatt megtanulták. Aztán egy kutatócsoport úgy gondolta, nem elég az utcán megfigyelni a jelenséget, ezért bevitték a tejet is meg a madarakat is a laborba. Fogtak néhány cinkét, akik addig nem ismerték a tejhez jutás technikáját és egy egyedet akit előtte megtanítottak, hogyan is kell csinálni. Utóbbi rendszeresen rá is járt az üvegre, a többiek pedig köré gyűltek és csatlakoztak a lakomához. Egy idő után eltávolították a tudós cinkét, betették a tejet és figyelték mi történik. A cinkék az üveg köré gyűltek és nézegették hol is van az aki ki tudja nyitni, de ők nem láttak munkához. Több váltás után egy-egy türelmetlen egyed maga is rájött az üveg nyitjára, de más technikát alkalmazva. Ez tehát nem imitáció, hanem emuláció, a viselkedés funkcionális de nem formai másolata. Az állatokra általában nem jellemző az imitáció, nem képesek leutánozni mozgás- és viselkedésformákat, hanem saját módszert dolgoznak ki.
  • konstrukciós képességek közzé tartozik az, hogy az emberek eszközöket, épületeket, művészeti alkotásokat képesek készíteni. Ugyan ide tartoznak a mimika és a mimézis valamint a nyelvhasználat és hiedelemrendszerek. Kutatók szerint a nyelv kialakulása előtt az emberek mimikával kommunikálták érzelmeiket és gondolataikat.
Az előadásban kiemelt helyet foglaltak még el az olyan vislekedéskomplexek mint a közös akciók (egy csapat közös vadászata), közös hiedelmek (a szellemhittől a kereszténységig), közös konstrukciók (az, hogy nekem is van beleszólásom a közösség életébe - különösen törzsekre jellemző, ahol a létszám nem haladja meg a 30-40 főt). Utóbbiból eredeztethető a hűség, az hogy saját érdekeinket a közösség érdekei mögé tudjuk helyezni (természetesen úgy, hogy ezen is nyerjünk).

A következő Kutyák és emberek bejegyzésben arra fogok kitérni, hogyan jelennek meg a fent említett, emberre jellemző viselkedésformák házi kedvenceink viselkedésében. Tehát folyt. köv.

2010. május 10., hétfő

Elit kereszténység

Nem rég egy szomszédos blogon vitába keveredtem a meleg-kérdésben. A vitaindító hozzászólásom az volt, hogy szerintem gond a kereszténységben ha Jézusról nem lehet feltételezni, hogy homoszexuális volt. A komment nagyobb port kavart mint vártam, a blogon is és bennem is. Azok alatt a napok alatt hallgattam Pál Feri atya előadását a Satir-modellről. Arról, hogy a kapcsolatainkat nagy általánosságban egy alá-fölé rendelő viszonyban éljük.

Virginia Satir szerint a gyermek-szülő kapcsolatból adódik a kapcsolatoknak, helyzeteknek, eseményeknek ez a látása, mely az emberek többségében meg van, és érzelmileg húzós helyzetekben mindig előjön. A gyerek kicsi, a szülő nagy. A szülő könnyen belecsúszhat abba, hogy már ezzel a fizikai méretkülönbséggel is hatalmat próbál gyakorolni a gyermekén, ami egy kicsi számára, aki számára sokáig az édesanya/édesapa egy pár térd, nagyon ijesztő. Ezért Satir asszony nem is ítél az emberek 95%-a felett, akik alá-fölé rendelő viszonyban látják a világot. Mi, akik így építjük fel a kapcsolatainkat folyamatosan vagy behódolók vagyunk vagy azok akiknek be kell hódolni. Az, hogy melyik szerepben tartózkodunk többet már csak variáció egy témára, de ugyan olyan negatív következménnyel jár mindkettő: ez a hierarchikus gondolkodás megakadályoz minket a fejlődésben és kapcsolataink építésében. Jól szemlélteti ezt a gyermekkori sebződés. Ekkor nem alakul ki egészséges önértékelés. Ez a személy "sosem lesz elég jó", vagy mindig azt szemléli, másokhoz képest mennyit tudott teljesíteni, és ennek alapján határozza meg önmagát. Ilyenek azok a nők, akik elégedetlenek az alakjukkal. Tehát az alá-fölé rendelő gondolkodásmódban folyamatosan minősítünk, kritizálunk, sztereotipizálunk és előítéletesen élünk.

Itt kapcsolódok vissza az említett blog vitájához. Néha képtelenek vagyunk elvonatkoztatni attól, amit tanultunk. Jézusról minden keresztény fejében él egy mások és magunk által kialakított kép. Ezt a családból, a lelkészünktől, a Szentírásból és még kitudja honnan gyűjtögetjük . Úgy gondolom, hogy a Biblia olvasásának legalább akkora szerepe van az Istenről alkotott képünk kialakításában mint annak, milyen kapcsolatunk volt az apánkkal/anyánkkal. Sok keresztény fejében egyenesen istenkáromlásnak tűnhet azt állítani, hogy Jézus meleg is lehetett. Nekem az a kérdésem: miért háborodik fel ezen az illető? Az egyértelmű, hogy a Megváltó szexualitásáról mélyen hallgat a Biblia, hisz nem biztos hogy az üdvterv legfontosabb elme lenne. Lehet sok teológiai érvet felhozni, hogy Jézus miért nem lehetett meleg. Engem az érdekelne igazán hogyan változnak az érvelő érzései ha arra gondol, őt egy homoszexuális személy váltotta meg. Miért ilyenek az érzései, honnan jönnek az előítéletei?
Úgy gondolom annak ellenére, hogy a kereszténység egyre elfogadóbbá válik a homoszexualitással kapcsolatban, nem vagyunk képesek nem úgy gondolni a melegekre, mint akiknek deficitjük van (hozzánk, a heteroszexuálisokhoz képest).
Fontos részlet, hogy jómagam is heteroszexuálisnak gondolom Jézust.

A témához kapcsolódó másik szál abból adódik, hogy néhány hozzászólás mélyen érintett, és jómagam is egy érzelmileg húzós helyzetbe kerültem, amit természetesen a jól bevált alá-fölé rendelős módszeremmel rendeztem el magamban. Ez abban jelent meg, hogy noha magamnak sem vallottam be, úgy gondoltam, hogy míg én nyitott vagyok, szeretetteljes és elfogadom a másságot, addig a kommentelők maradiak, és nem is ismerik Jézus akaratát, mely szerint szeretnünk kell egymást. Igen... gyakorlatilag belesétáltam ugyanabba a csapdába. Én vagyok a jó, aki az igazság birtokában van, másoknak pedig van még mit fejlődniük, hogy elérjék a szintem.

Nehéz a belénk ivódott szokásoktól megszabadulni, de ha rájuk ismerünk máris tettünk valamit ezügyben!