Amit a keresztények nem tudnak

Krisztus fölkarolta a bűnöst, és nem kárhoztatta. Krisztus igazi követése ugyanehhez tartja magát. Mivel pedig mással nem szabad azt tennünk, amit saját magunkkal nem tennénk, azt a bűnöst is fel kell karolnunk, aki nem más, mint mi magunk. S amennyire semmi okunk Krisztust azzal vádolni, hogy egy húron pendül a gonosszal, épp ily oktalanság az olyas önvád, hogy ha szeretetet tanúsítunk az 'én' nevű bűnös iránt, az baráti szerződés volna az ördöggel. Szeretettel javítjuk, gyűlölettel rontjuk önmagunkat is. Ennek a fölfogásnak a veszélyessége egybeesik Krisztus követésének veszélyességével. Ám az 'igaz' tesz róla, hogy ne kaphassák rajta a vámszedőkkel és szajhákkal folytatott beszélgetésen.

Hogy megvendégelem a koldust, bántómnak megbocsátok, s akár még ellenségemet is szeretem Krisztus nevében, az kétségtelenül jeles erény. Amit testvéreim közül a legjelentéktelenebbel cselekedtem, azt Krisztussal tettem. Ám, ha azt kellene fölfedeznem hogy mindenek között a legcsekélyebb, a koldusok legszegényebbike, minden sértegetők legszemtelenebbje vagyok, sőt az ellenség bennem magamban van, sőt, mit több, nekem magamnak van szükségem javaimból alamizsnára, mi légyen akkor? Akkor rendszerint felbillen az egész keresztény igazság, nincs többé szeretet és türelem, s a 'bennünk lakozó testvért' ostobának nevezzük, minthogy önmagunk fölött ítélkezünk és dühöngünk. Kifelé elrejtjük ezt. Letagadjuk, hogy valaha is találkoztunk volna magunkban ezzel a legalacsonyabb rendűvel, s ha még maga Isten volna is, aki ilyen megvetendő alakban lép hozzánk, azt ezerszer megtagadnánk, még mielőtt bármely kakas kukoríthatna egyet.

C.G. Jung - Gondolatok a vallásról és a kereszténységről