Amit a keresztények nem tudnak

Krisztus fölkarolta a bűnöst, és nem kárhoztatta. Krisztus igazi követése ugyanehhez tartja magát. Mivel pedig mással nem szabad azt tennünk, amit saját magunkkal nem tennénk, azt a bűnöst is fel kell karolnunk, aki nem más, mint mi magunk. S amennyire semmi okunk Krisztust azzal vádolni, hogy egy húron pendül a gonosszal, épp ily oktalanság az olyas önvád, hogy ha szeretetet tanúsítunk az 'én' nevű bűnös iránt, az baráti szerződés volna az ördöggel. Szeretettel javítjuk, gyűlölettel rontjuk önmagunkat is. Ennek a fölfogásnak a veszélyessége egybeesik Krisztus követésének veszélyességével. Ám az 'igaz' tesz róla, hogy ne kaphassák rajta a vámszedőkkel és szajhákkal folytatott beszélgetésen.

Hogy megvendégelem a koldust, bántómnak megbocsátok, s akár még ellenségemet is szeretem Krisztus nevében, az kétségtelenül jeles erény. Amit testvéreim közül a legjelentéktelenebbel cselekedtem, azt Krisztussal tettem. Ám, ha azt kellene fölfedeznem hogy mindenek között a legcsekélyebb, a koldusok legszegényebbike, minden sértegetők legszemtelenebbje vagyok, sőt az ellenség bennem magamban van, sőt, mit több, nekem magamnak van szükségem javaimból alamizsnára, mi légyen akkor? Akkor rendszerint felbillen az egész keresztény igazság, nincs többé szeretet és türelem, s a 'bennünk lakozó testvért' ostobának nevezzük, minthogy önmagunk fölött ítélkezünk és dühöngünk. Kifelé elrejtjük ezt. Letagadjuk, hogy valaha is találkoztunk volna magunkban ezzel a legalacsonyabb rendűvel, s ha még maga Isten volna is, aki ilyen megvetendő alakban lép hozzánk, azt ezerszer megtagadnánk, még mielőtt bármely kakas kukoríthatna egyet.

C.G. Jung - Gondolatok a vallásról és a kereszténységről

A kereszténység egy sajátos tapasztalása

Balogh Attila alias balati rajza

Aztán megalkotják a jó és rossz fogalmát, amelyet teljesen leválasztanak a hasznos és káros, az életet elősegítő és az életre ártalmas természet fogalmáról. És e fogalom, amennyiben más életre találták ki, még ellenséges is a jó és a rossz természetes fogalmával szemben. Ily módon alkotják meg végül a híres lelkiismeretet. Egyfajta belső hang ez, amely minden egyes cselekedetnél a cselekedetet nem a következményéhez méri, hanem a szándékhoz, és a szándéknak a törvényhez való hűségéhez. A szent hazugság tehát föltalált egy büntető és jutalmazó istent, aki pontosan elismeri a papok törvénykönyvét, és pontosan a papokat küldi e világra szócsöveként és rendkívüli meghatalmazottként, föltalálva az élet túlvilágát, amelyben a nagy büntető gépezet majd hatni fog a lélek halhatatlanságának céljából.
A lelkiismeret az emberben, mint annak tudata, hogy mi a jó és a rossz, szilárdan áll a lábán, hogy maga az isten beszél itt, ha ezt javasolja a papi előírásokkal való konformitás, a morál, mint minden természetes folyamat tagadása, minden történés redukciója, egy morálisan föltételezett történésre, a morál okozatára, vagyis a büntetésre és jutalmazásra.
Mint a világot át- meg átható egyedüli erő, minden változás motorja, az a „kinyilatkoztatottnak” nevezett valami, amely megegyezik a papok tanításával, mint minden üdvösség és boldogság feltétele ebben és abban az életben.

Mivel is fizetünk ezért a morálért? 

Az Én kikapcsolásával, minden motívum redukciójával a félelemre, a büntetésre és a jutalmazásra, egy papi gyámkodástól való függőséggel; igényeskedő, formalitásban pontos függőséggel, amely állítólag isteni akaratot fejez ki, az úgynevezett „lelkiismeret” besulykolásával, amely hamis ismeretet tesz a vizsgálódás és kísérlet helyére, mintha ugyan eleve meg lenne állapítva, mit kell tennie és másokkal tétetni, ami a kutató és törekvő szellem egyfajta kasztrációja. Az ember legrosszabb megcsonkítása, ami csak elképzelhető. És aminek neve az állítólagos Jó Ember.
Az életet a papi élet kiemelésével (amelyet a tökéletesség non plus ultrájaként állítottak be) az élet megrágalmazásává költötték át. Istennek ez a fogalma az élettől való eltérést, kritikát az élet megvetéseként jeleníti meg. Az igazság egyházi igazság lett, a kutatást a papok – mint az írás tanulmányozását is – a teológussá válás eszközének tekintették.

F. W. Nietzsche