új év

gondolj egy súlyra,

melyet letehettél és

lélegezz mélyet

fodor ákos, kis gyakorlat

József szekere

Sue Wookey Raven with the Sun

Történt pedig azokban a napokban, hogy Augustus császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Cirénius volt a helytartó. Elment tehát mindenki a maga városába, hogy összeírják. József és Mária is induláshoz készülődött. Mária ekkor már a kilencedik hónapban volt. Józsefet nem hagyta nyugodni az érzés az utolsó estén. Mária már mélyen aludt, megszokta már a háton alvást. József nesztelenül kiosont a házból, ki a tücsökciripelős éjszakába. A csűr mellett állt meg...
Mária hajnalban kelt, rendszerint nyomott nyakkal. A másik József már odakint készítette a lovakat. Mire befogta őket a csűr melletti szekérbe, Mária indulásra készen szorongatta az elemózsiás kosarat. Elindultak. Az út hepe-hupás, ahogy ilyen időben lenni is szokott. A szekér érezte, hogy valami feszíti belülről. A bal kerekén érezte... zötyögött... Amint elhagyták a Keselyűk völgyét, az út egy ligeterdő felé fordult. A szekér észre sem vette, amint egy angyal libbent platójára, pihekönnyű súlyával.
- Jó neked szekérnek lenni? Nem lennél inkább egy gyors és fényes Porsche? - kérdezte az angyal, és ahogy érkezett úgy el is tűnt a ligeterdő lombjában.
Valami megváltozott a szekérben. Körbe nézett. A másik József a lovakat hajtotta. Mária kicsit görnyedten ült. Rázhatta a rögös út. Szegény Mária... Aztán magára nézett: egy rozoga szekér.

Félt, hogy nem találnak házat szülés előtt... Félt a kudarctól... Ezért vállalta be a szekér-szerepet. Majdnem felelősségmentes, de mégis létfontosságú szerep. Főleg várandós nővel. Ekkor még nem tudott az lenni, aki volt, és aki szeretett volna: József...

Van egy álmom...

Van egy álmom, hogy a keresztények rájönnek a tudás és a tanulás valóban hatalom. Hogy azért hadakoznak majd teljes erejükből, hogy hiteles forrásokból informálódjanak a világ, a természet dolgairól, saját testükről és lelkükről. Hogy nekilátnak a hitük tarthatatlan részeit megerősítő tákolmányok lebontásának, és hagyják ezeket az, egész lényüket veszélybe helyező "parazitákat" a semmibe veszni.

A képlet egyszerű. Már annyiszor találkoztam vele. Egy barátom felhívja figyelmem egy cikkre, melyben teljes katyvasz uralkodik. Épp értek egy kicsikét a témához, és ingerülten megmondom a magamét a cikk szerzőjének, minősítve a munkáját. Ezután egy rövid ideig elindul a párbeszéd. Mikor a szerző érvei elfogynak, előbb tudomásul kell vennem, hogy Mózes, János és Pál hiteles szerzők a génmódosítások témakörében, majd azt tapasztalom, hogy igékkel csapdossák a hátam (vagy kenegetik a sebeiket, ezt nem tudom eldönteni - az is lehet, mindkettő). Mindeközben megjelennek a hittársak, és megvédik a fronton rekedt bajtársukat. Fegyvereik: személyeskedés, feltételezés, hárítás, a helyzet tagadása és a hozzászólási jogom elvétele. 

A célomat végül is elértem. Akartam egy jót vitatkozni, kicsit odacsapni, és igazolni, hogy a képlet működik...

De mi lesz az álmommal? Az egyértelmű, hogy az út, amin ez esetben elindultam az álmom felé nem járható. Legalábbis az átlag keresztények között nem. 

Egyetlen út sejlik fel előttem: annak az elfogadása, hogy a tudomány és a hit kiegészítik egymást. Egyik sincs a másik felett. Egyik nem uralkodhat a másikon, de érthetik és elemezhetik egymás működését. Akkor fejlődhetünk, és érhetünk el valami többet, ha tudomásul vesszük a hit határait, és ha tudomásul vesszük a tudomány határait, és ezeket nem támadási felületekként, hanem a cserekereskedelem helyszíneiként használjuk.

Úgy tekintünk hitünkre, mint erőforrásunkra, vagy úgy mint aminek a rabjai vagyunk és minden és mindenki térdre kell boruljon előtte? 

Van egy álmom. Keresztényként lehet és szabad a valódi, előre mozdító tudás birtokában lenni. Ez a bátor emberek privilégiuma.