Szerelem

Gyere csak, kedves, gyere csak, hagyd most a nyomtatott meséket.
Valami ropant érdekes jelenséget mutatok neked.

Hagyd most a Gretchen börtönét: merő képzelgés által ottan.
Az élet igazságait itt láthatod, a mikroszkópban.

Hagyd Júliát - halott a kedves. S Oféliát - bolond szegény.
Nézd inkább ezt a bölcs amőbát a táptalaj küzdőterén:


Hogy habzsol és harácsol! Mindent körülfog, testébe temet,
Míg túlnövekszik önmagán is, míg nagyobbá lesz, mint lehet,

S ha nem fér már saját magába, betűrődik és széthasad.
Két újabb amőbára bomlik, miközben mégis ő marad.

Figyelted? Kettő lett az egyből. És nő és széthasad megint.
Így él és sokszorozza létét mértani haladvány szerint.

Már négy, már nyolc és már tizenhat. Holnap, ha nem szabunk határt,
Százhúszezer példánya habzsol, holnaputánra milliárd.

Gondold csak el: bármennyi részre hasad - az még mindig ő,
Él. Nincs köze a pusztuláshoz, és nem fog rajta az idő.

Él. Neme sincs, és nem öregszik. Fal és osztódik szüntelen.
Akkortól maradt meg a földön, mikor még nem volt szerelem.

Nem volt szerelem még a földön, és épp ezért halál se volt.
Az elevent még holmi ősi, halál előtti állapot

Dajkálta, óvta és becézte. Nem hordta sorsát legbelül.
Nem szükségképp hullt rá a végzet, ha hullt is, csak véletlenül.

Esélye volt az öröklétre, s tényleg, a sok csapás alatt,
Akárhány példánya bomolt el, nagy része mégis megmaradt.

Nem érdekes? Éppúgy zabál, mint százmilliónyi év előtt.
Ugyanazt az amőbát látod, amely kezdetben létrejött.

Hát mi? Mi, emberek, hogy élőnük? Mit tervez az idő velünk?
Kínokban születünk, remélünk, küzdünk, teremtünk, szenvedünk.

Formáljuk egymást és magunkat, míg életünk csúcsponton áll,
Aztán hanyatlunk, elöregszünk, s ránk tör az egyéni halál.

És így a pusztulás jegyében telik mindnyájunk élete.
De vigaszul és menedékül a szerelmet kapjuk vele.

Az édes, alkotó szerelmet, mely elborít és oda hat,
Hogy noha síra hull az ember, valahogy mégis megmarad,

Valahogy mégiscsak tovább él... Ölére vonja őt a föld,
De fia, fent, egy másik ölben szerelmet ízlel és gyönyört.

Szent az ölelkezés. Nagy és szent. Két szem, ha egymásba merül,
Egy gyermekszem nyílik meg akkor, s ragyog legyőzhetetlenül.

Szent az ölelkezés. Nagy és szent. Két test, ha egymásra talált,
Az öröklét jelent meg ottan, hogy megfékezze a halált.

Érted-e már, miért dereng fel vágyainkban a végtelen?
Érted-e már, mért ikerfogalmak a halál és a szerelem?

Érted-e már, miféle roppant eszközt teremtett itt a lét,
Hogy visszarántsa a halálból a nemzedékek életét?

Bolcs az amőba. Fal, növekszik, és mindig ugyanaz marad,
Bölcsebb az emberi természet: két test, két alkat, két alak

Kereszttüzében alkot újat, vágyak hevében alakít,
Kipróbálja és létrehozza sosemvolt változatait,

Hogy azok ismét vágyra gyúlva győzzenek a halál fölött.
Saját maguk helyett mibennünk az emberiség lett örök.

Éljünk hát, kedvesem, vidáman. Hiába féltenők magunk,
Hiába kínozna halálra a gondolat, hogy meghalunk,

Hiába sajnálnók a testünk, hogy minden volt és semmi lesz:
A lét magasabb szemszögéből már nem is olyan fontos ez.

Én nem leszek, te sem leszel, de szerelmünk közben boldogan
Betölti titkos küldetését, és víg utódokat fogan.

Én sem leszek, te sem leszel, de valakit mégis itt hagyunk,
Ki fontosabb lesz, csak mert más lesz, mert lesz, holott mi már vagyunk.

Ölelj hát, édesem, szerelmem, tested, ha vonz és eltemet,
Az emberiség múlhatatlan ltébe kapcsol engemet.

Ölelj csak, kedvesem, ölelj csak. A hús olyan mélységbe visz,
Ahol minél önzőbb vagy, annál többet tudsz adni nékem is.

Ölelj önzően és erősen, öleljük semmivé a sok
Törést, mit egymásban okoztunk, egymás tilói: házasok,

Öleljük semmivé a rosszat, s éljünk - üllő és kalapács - ,
Úgy éljünk, hogy egymás képére formáljon mindenik csapás.

Mert közös dolgunk van a földön, közös célt tűz elénk a lét:
Derűbe, biztonságba vonni utódaink életét,

Kiküzdeni, hogy boldogságunk mélyebb és teljesebb legyen,
S kevesebb kínt hozzon reájuk élet, halál és szerelem.

Székely János, Szerelem

Amoeba Dividing 

Michael Claeys rajza