2010. augusztus 1., vasárnap

spirituális döntéseink

Ha dilemmahelyzet elé állítanak minket, ésszerű és a személyiségünk mélyéről fakadó válaszreakciónk, hogy valamiféleképpen döntsünk. Kutatók az 1980-as években arra jutottak, hogy a vizsgált alanyaik 6+1 kategóriába sorolhatók, annak függvényében, adott helyzetben milyen ítéletet hoznak. Az, hogy az adott alanyok mit döntöttek, a kutatás szempontjából elhanyagolható volt. Az azonban már sokkal jobban felkeltette a kutatók figyelmét, hogy milyen lélektani struktúra húzódik meg a döntés mögött.
Ezek a döntéseink hordozhatnak racionális tartalmat, de általában irracionálisak. Fent említett kutatóink azt is állították, hogy nem úgy működünk, hogy egy ideig spirituális döntéseket hozunk, majd ebből kinőve teljesen racionálissá válunk. Életünk bármely szakaszában képesek vagyunk ilyen és olyan ítéleteket is hozni.
A vizsgálatból az is kiderült, hogy mindez független felekezeti vagy vallási hovatartozásunktól, sőt attól is hogy hiszünk valamilyen istenség létében vagy sem. Hangsúlyozták, hogy ezzel nem burkolt vallásosoknak nevezik az ateistákat, mindössze azt állítják, hogy a lelki struktúráikból adódóan ők is képesek vallási ítéletek meghozatalára.
Másik állításuk az volt, hogy noha a felekezeti hovatartozás nem befolyásolja ezen ítéletek milyenségét (hogy a 6+1 közül melyik kategóriába sorolhatóak), de az iskolázottság hatással van rájuk.

Elég az unalmas elméletből, jöhet a gyakorlat!
Leírok egy - a vizsgálat során használt - tipikus dilemmaszituációt. Arra kérlek titeket, hogy döntsetek. Miután pedig kialakítottátok a saját nézőpontotokat, a következő bejegyzésből reflektálhatunk arra, mi is határozta meg a saját ítéletalkotásotokat.

A helyzet a következő:

Van egy fiatalemberünk, aki néhány napja szerezte meg az orvosi diplomáját, igen csak jó eredménnyel. Ezért szülei gyermeküknek egy két hetes angliai utazásra fizettek be, és azt mondták, ha van kedve, éljen ezzel a pihenési lehetőséggel, utána úgyis el kell kezdeni dolgozni.
A fiú töprengett az utazáson, ugyanis van egy barátnője, akinek már megígérte, hogy feleségül veszi, és miután elég szoros a kapcsolatuk, nem esik neki jól, hogy a hölgy nélkül nyaraljon Angliában. Végül mégis igent mond, és felszáll a repülővel. Az utazás során azonban a repülőgép bajba kerül, leáll az egyik hajtómű, majd a másik, majd mint egy kő kezd zuhanni fedélzetén főhősünkkel. A pilóta felszólítja az utasokat a szokásos óvintézkedésekre. A fiatalemberünk becsatolja a biztonsági övét, fejek térdek közé stb. De érzelmileg is történik benne valami. Teljesen berezel, megijed és ösztönösen Istenhez fohászkodik, a következőképpen: Uram, most ha ezt túlélem elmegyek életem végéig a harmadik világ betegeit, szegényeit, gyerekeit ápolni. A kedvesemet is magammal viszem, és ha nem akar jönni akkor pedig szakítok vele.
Földet ér a gép, rengeteg halott, kivéve ő...
Főhősünk megmenekül, hazaérkezik és a hétköznapi élete folytatódik a maga medrébe.
Benne van az Istennek tett ígérete, de még nem nagyon tud dönteni. Egy hónappal később egy nagyon menő kórházban kiválasztják, arra hivatkozva, hogy a 80 jelentkező közül őt találták a legrátermettebbnek, az egyetemi eredményei alapján, meg amúgy is...

Eddig a történet. A kérdés a következő: Te mit tennél a fiú helyében? Miért tennéd azt amit tennél?

Ha akarjátok le is írhatjátok a válaszotokat hozzászólásban. Miután átgondoltátok és ítéletet alkottatok az lenne a kérésem, hogy próbáljátok megragadni azt az elemi, ösztönös, a másodperc töredéke alatt megjelenő érzést-döntést-sejtést ami megjelent bennetek mikor tudatosult a dilemmaszituáció. Ez megegyezhet azzal amit majd végül döntötök, de sokunkban eltér a végső döntéstől. Az is tanulságos, hogy megmaradt-e ez az ösztönös rezdülés, vagy fogalmad sincs róla.

Folytatás a következő bejegyzésben.

És még valami. Ha időtök adódik nézzétek meg, vagy nézzétek újra a Jelek (Signs) c. filmet (a bejegyzés képanyaga a film egyik jelenetéből van). A főhős döntései nagyon jól szemléltetik azt, milyen a második döntéskategóriában leledzeni.

Forrás: Pál Feri atya
Kép: port.hu

5 megjegyzés :

  1. Én nem szerettem volna egyedül elutazni. Ezért első körben megsértődtem volna, amiért sok pénzt elköltöttek rám, anélkül, hogy megkérdezték volna tőlem, szeretném-e. És megpróbáltam volna becserélni egy másik lehetőségre, ahová ketten mehetünk. Ha ez semmiképpen nem lehetséges, és a "kedvesem" is rábeszél, hogy menjek, s számomra is jónak ígérkezik az utazás, és a repülőn találom magam, ami zuhan - akkor eszemben sem volna ígérgetni. Ugyan mit ígérhetnék ilyen esetben? Csak a bűneimért kérnék bocsánatot és arra kérném az Urat, hogy fogadjon magához.
    Ha mégis kérnék, és túlélném, az annyira megdöbbentő élmény volna, hogy egy hónapig biztosan nem térnék magamhoz belőle, tehát állandóan ezzel foglalkoznék, ez járna az agyamban - ezt meg is könnyítené a környezet, hiszen rengeteg interjút kéne adni egy ilyen helyzet után, velem foglalkozna a rendőrségtől kezdve sok mindenki. Úgysem felejthetném el. És ha megígértem, de valójában nincs kedvem megtenni, amit vállaltam, akkor felkeresnék valakit, akinek elmesélem, és megkérem, imádkozzon értem, hogy megértsem, mi volna Isten akarata a jövőmmel kapcsolatban. És addig töprengenék ezen, amíg megfelelő számíú "jelet" nem szerzek be, és nekem is békességem lesz vagy abban, hogy menjek, vagy abban, hogy maradjak. A példában olyan óriási a tét és a döntés súlya, amin szerintem nem lehetséges ilyen flegmán túllépni, mint ez a srác. Csak kisebb helyzeteken.

    VálaszTörlés
  2. Kösz, a válaszod jelzi, hogy a helyzet nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, és hogy mennyire különbözőek vagyunk.
    Lehet félreértelek, de azt fejezted ki a hozzászólásod végén, hogy a srác döntése flegma? Nincs döntés a történet végén, nem tudjuk, hogy mit döntött a gyerek. Épp ez a lényeg, ránk van bízva.

    VálaszTörlés
  3. :) Igen, szerintem csak egy flegma alkatú ember lenne képes így viselkedni. Engem már az nagyon kihozna a sodromból, hogy arra költöttek el rengeteg pénzt, amiből én nem is kérek. Ráadásul a repülőn szerintem szinte mindenki megdermedve várná a halált, eszébe sem jutna, hogy túlélheti (ezt egy buszbaleset túlélőjének beszámolójából tudom; a nő teljesen biztos volt a halálban, nem is izgult, csak ült behunyt szemmel). De ha túléli, hogy utána az élete a "megszokott mederben" folyjon....számomra ez elképzelhetetlen, hiszen ez akkora trauma, amit hosszú idő alatt lehet csak feldolgozni.
    Én olyan (félvállról vett) kérést hitelesebbnek tartottam volna, hogy mondjuk: Uram, ha segítesz, hogy megkapjam a diplomámat, cserében neked fogok szolgálni. Ez igazi nyerészkedés, kalmárszellemű egyezkedés, amit persze hogy nincs kedve később betartani. De még azt a példát is könnyebben elhinném, ami szintén bibliai, és maximálisan nőies: amikor Anna azért imádkozott, hogy ha az Úr neki gyereket ad, akkor azt az Úrnak fogja szentelni, adni. Ezt sokkal könnyebben megszeghető ígéretnek tartom, mármint hogy a nő később meggondolja magát, mert a kisgyerekétől nem tud megválni, inkább megmagyarázza, hogy az egész csak vicc volt, nem fontos, az Úr ilyet úgyse kérne stb. Vagy amikor Jefte az Úrnak ígérte égőáldozatul, ami a háza kapuján kijön. Vagy akik azt mondták: addig nem eszünk, nem iszunk, amíg Pált meg nem öljük. Vagy az a próféta, akit egy másik rábeszélt a böjtje feladására. Az ilyen fogadalmakat könnyebb feladni és nem véresen komolyan venni. De ezen a repülős fogadalmon csak akkor lehetne túllépni, ha a srác kőkemény ateista volt és maradt a csoda ellenére is, amit átélt. Azok a példák, amiket én írtam, könnyebben kimagyarázhatók természetes okokkal vagy ürügyekkel. Jut eszembe: a háborúban biztosan renegetegen fogadkoztak úgy Istennek, hogy később eszük ágában sem volt az ígéretüket megtartani.
    Azt tudom, hogy böjtre való elhatározást iszonyú könnyű feladni és megszegni, és nagyon nehéz kitartani benne. Gondolom, hasonlóan nehéz az is, ha valaki elhatározza, hogy egy függőségéből kigyógyul. Szóval az ebben való elbukáshoz, visszatáncoláshoz nem kell flegmaság.
    De tudod - szerintem a srácot egyáltalán, de egyáltalán nem érintette meg Isten, ahogy Jézus mondta: még akkor sem térnének meg, ha a halottak feltámadnának. Mert aki nyitott, annak elég egy pici érintés is, hogy elkötelezze magát. Pl. az ige szerint Zákeust nem élt át semmi különöset, nem történt vele csoda - mégis egészen biztos, hogy megtartotta az ígéretét, amit Jézusnak tett.

    VálaszTörlés
  4. Lehet én értelek félre, de mit értesz az alatt, hogy "... így viselkedni." Hogy viselkedett a történetbeli alak?

    Mikor felsejlett, hogy a hölgyek nem tudják olyan jól átélni a történetet, mint mi pasik, akkor eszembe jutott Sámuel története, nem is tudom miért nem vetettem be azt is, egy másik írásban. Minden esetre, örülök, hogy benned is felsejlett.

    VálaszTörlés
  5. Hát.....mondjuk ilyen kicsi érzelmi amplitúdóval. Éppenséggel ez az orvosok esetében előny is. Pl. ismertem egy horvát anyanyelvű keresztény orvost, akinek a délvidéki háború alatt-után eszébe sem jutott, hogy esetleg kimenjen segíteni valami segélyszolgálat keretében. De orvosnak jó szakember. Szerintem a legtöbb ember, aki ilyen rettenetes tragédiát él át, sőt csodálatos módon él túl, a megrázkódtatást csak nagyon sokára képes feldolgozni. Szóval az, hogy "a hétköznapi élete folytatódik a maga medrébe" - számomra elképesztő.
    Még a gyerekszülés is akkora trauma, hogy sok nő mondja azt, hogy élete legnagyobb élménye volt a szülés. Meg hát persze tényleg megváltoztatja az életet, utána semmi sem marad ugyanolyan, mint addig.
    Talán kisebb traumát okozó példa lett volna az, ami Lutherrel esett meg: ha jól tudom, viharba került, csapkodtak körülötte a villámok, és annyira megjedt, hogy megígérte Istennek, ha túléli, szerzetesnek áll.
    Például az ő ígéretét is sokkal könnyebb volna félvállról venni. Ez sem annyira végletes, nem olyan földöntúli csoda, mint egy repülőgépszerencsétlenség túlélése.

    VálaszTörlés